Szeghalom Észak-Békés megyében, a Berettyó partján fekvő, közel tízezer lakosú kisváros. A régészeti leletek alapján, a település hétezer éve lakott hely. Első írásos említése 1067-ből származik, mikor Aba Sámuel fia, Péter comes birtokát és lakóit az általa alapított százdi apátság szolgálatára rendelte. Ezek szerint városunk Békés megye egyik legrégebben lakott helye. Arról, hogy a honfoglalástól kezdve lakott volt, Anonymus Gesta Hungarórumának XXVIII. Fejezetében történt utalás, mikor azt írja, hogy: „Tas és Szabolcs vezérek vitézei a szerepi mocsártól jőve Szeghalomnál (Zeguholmu) akartak átkelni a Körösön…”
A 13 – 14. századi iratok és krónikák szerint főesperességi székhely volt. A 15. században a Csáky család birtoklása idején vámszedő joggal rendelkező mezővárosként szerepelt. A 16. század közepén lakói behódoltak a töröknek. A háborúskodások idején legtöbbször a környező rétségben kerestek menedéket, ritkábban messze vidékekre húzódtak lakói a portyázó török segédhadak dúlásai elől. Ezeket a népemlékezet kis- és nagy futásokként őrizte meg. Az utolsó ilyen nagy futás alkalmával szerezte meg az akkori falu birtokjogát a Nadányi család bárói ága, akik saját jobbágyaikkal telepítették újra a falut, kikhez az elmenekült ősi családok is csatlakoztak (Somogyi, Simon, Szivós, Túri). Így a falu a 18. századi telepítési hullám ellenére megőrizte színtiszta magyar lakosságát.
Szeghalom címerének legfontosabb eleme a honfoglaló Borsa (Barsa) nemzettségtől származó hal motívum. A címerpajzsban látható egymás felett szemben úszó két hal a Nadányi családtól (bárói címerből) került a címerképre. Ez szerepel az 1711-ben véglegesen megtelepedett község pecsétjére is. Később a címer formája módosult, a barokkos pajzs fölé nemesi korona került.
Az évezredek során a Kis- és Nagysárrétet elválasztó szárazulat többször benépesült. Szeghalom véglegesen 1711-ben éledt újjá. A színtiszta református hitű népesség Újvárosi Benedek lelkészsége idején 1715-re a középkori templom alapjain felépítette saját templomát és iskolát emelt. A mai templom főhajója és tornya 1784 – 1794 között épült késő-barokk copf stílusban. Hamarosan, a korabeli megyei és országos összeírások (adólajstromok) bizonysága szerint a lakosság számát tekintve (68 család) Békés után a megye második legnépesebb községe lett.
A település értelmisége ezer szállal kötődött Debrecenhez, így a felvilágosodás, a reformkor szellemi áramlatai hamar gyökeret vertek az itt élők gondolkodásában. 1842-ben a megyében harmadikként alapították meg a magyar kultúra védbástyáját, a Polgári Olvasó Egyletet (Gyula és Békéscsaba után). Az 1848/49-es szabadságharcban több mint kétszáz szeghalmi vett részt, közülük tizenegy esett el a harcokban. A falu lelkésze Bogdán Lajos lelkész a Polgári szózat szerzője és honvéd főhadnagy a megtorlás áldozata lett. A 19. század második felétől indult meg a polgári fejlődés Szeghalmon, ami töretlenül tartott a trianoni békeszerződésig. Az 1850 – 60-as években a Sárrét lecsapolása révén előbb a Berettyót vezették a község melletti mai medrébe (1854-1857), majd 1863-ig a Sebes-Körösnek ástak új medret. A kubikusok később a vasútépítésen kaptak munkát. Szeghalmon a közigazgatás új épületbe költözött, a mai könyvtárnak otthont adó Wenckheim-D’Orsay kastélyba, 1885-ben. Ugyanebben az évben nyitotta meg kapuit a Simay Kisdedóvó, az ország akkor legmodernebb gyermeknevelő intézménye. 1891. májusában megindult a vasúti forgalom a Gyoma-Nagyvárad vonalon. A polgári fejlődést az első világháború, a „Tanácsköztársaság” és Trianon döntései átmenetileg megakasztották.
Új, városiasabb fejlődési hullám indult meg, mikor az 1920-as években a közigazgatás átszervezése új intézmények létrehozását segítette elő, illetve hosszú vajúdás után létrejött Péter András álma, a gimnázium. A városkép rohamos változáson ment keresztül akkor, mikor nagyobb települések még falusi képet mutattak (Például Makón egyetlen emeletes épület állt, Hódmezővásárhelyen pedig egy sem.) ebben az időben. Egymás után épült a Királyi Adóhivatal, a Postapalota, a Péter András Gimnázium, a Királyi Járásbíróság és mint magánház, a Schillinger József Nagyárúház többszintes tömbje. A városiasodó település területileg is terjeszkedett, mikor kialakult a régi „Tégla” falurészen az ONCSA-telep. 1925-ben megalakult a „Villanycentrálé”, amelyik 1953-ig Füzesgyarmatot is ellátta elektromos energiával. A két háború közötti társasági-szellemi élet fáklyavivője a békési Sárrét gimnáziuma volt, országos nagyságokat fogadva (Móricz Zsigmond, Szabó Dezső, Móra Ferenc) formálta a „sárréti” gondolkodást. Lehetőségeit kihasználva elindította költői útján Sinka Istvánt és Hegyesi Jánost. A második világháború megint megtörte a városias fejlődést. A háborúban kétszázkilencvenhárom szeghalmi veszett oda, az épületekben, termelő eszközökben jelentős károkat szenvedett a település. A háború után Szeghalom közel két évtizedig nem fejlődött. Sorsa egybeforrt az ország többi településének sorsával, az 1960-as évekig népességének közel 10%-át „felszívták” az iparvárosok.
Az 1960-as évek második felétől új lendületet vett a város fejlődése. A vezetés kihasználva az új gazdaságpolitikai áramlatokat (ipar decentralizálása), már a városi rang elérését tűzte ki céljául. A városkép jelentős változáson ment keresztül. Az első lakótömböt 1971-ben adták át. A helyi ipart a Csepel Autógyár, a Fővárosi Ruhaipari Vállalat és a hamarosan országos hírű Tejüzem alapozta meg. 1984-ben Szeghalom elnyerte a városi rangot. Azonban az elkövetkező évek gazdasági nehézségei következtében főleg az infrastrukturális fejlődés elmaradt. A felzárkózás, városi ellátottság minőségi fejlődése a rendszerváltás utáni időre hárult. Az utóbbi évtizedekben fejlődött szinte európai szintűre városunk. Ma a csatornázottság teljesen kiépült, a gázszolgáltatás és belterületi közúthálózat szintén teljességnek örvend. A közelmúltban a belváros képe pályázatok révén megújult. A középületek, közterek arculata megváltozott, nemcsak az itt élők, de az ide látogatók is „otthon érzik” magukat. Ha valaki megpihen a Sétakert évszázados fáinak árnyékában, elgyönyörködhet a volt D’Orsay kastély monumentális épületegységének látványában, mely ma a szellemi kultúra bázisintézményeként a könyvtárnak és muzeális gyűjteménynek ad helyet.
Az eltelt évszázadok során Szeghalom, mint azt Féja Géza is megállapította (Viharsarok, 1936.), mindig az itt élők önmagukon való segítése során fejlődött. A 19. – 20. században Simay János, Péter András, Szigeti István, Túri Sándor és Ambrus Imre adományai lendítették tovább a fejlődésben, napjainkban szerepüket a városvezetés igyekszik oly tekintetben átvenni, hogy figyelemmel kíséri az uniós pályázati lehetőségeket, azokat kihasználva fejleszti a települést, az elődök nyomdokain haladva.