SK: Ku keške: Prosím vždy vrátite na svoje miesto. Prineste si pero.
HU: A ládához: Kérem mindig az eredeti helyre visszahelyezni. Hozzatok saját tollat.
História obce:
Obec Kyselica nepochybne patrí medzi najstaršie usadlosti horného Žitného Ostrova), prvá písomná zmienka sa zachovala z listiny z roku 1205. V ďalších stredovekých listinách sa spomína, ako v roku 1294 ako Kyzelches, v roku 1345 ako Keseulces, v roku 1394 ako Kyzelches, v rokoch 1780 – 1784 v prvom tzv. jozefiánskom mapovaní ako Köszöcze oder Kőzezőűsch.
Obec sa sice nachádzala na území bratislavskej župy, ale nebola jej súčasťou, bola súčasťou Ostrihomského arcibiskupstva najmenej od roku 1323, kedy Boleslav, ostrihomský arcibiskup, miestnym zemanom (lat. nobilis iobagiones – maď. nemes jobbágyok) vydal listinu slobôd. V rámci arcibiskupského majetku Kyselica bola začlenená do Vojkanskej zemianskej stolice alebo inak tiež župy (maď. Vajkai nemesi szék – másképp nemesi vármegye) a obývali ju praediálni zemania (kurialisti, t. zn. vlastníci šlachtickej kúrie na cirkevných majetkoch, maď.: érseki nemesek). Podľa miestnej povesti Vojkanská stolica nadobudla svoje výsady už donáciou od kráľa Štefana I., tieto boli potvrdené po roku 1241 po tatárskom vpáde. Vtedajšie miestne podmienky vytvorené tzv. strednou deltou rieky Dunaj neumožnili tatárskym vojskám toto územie obsadiť a údajne práve v týchto miestach boli uschované archív a hnuteľný majetok ostrihomského arcibiskupstva. Súčasťou Vojkanskej zemianskej stolice, ako správnej oblasti, boli popri obci Vojka, ako centra (lat. oppidum Vajka – sl. mesto Vojka), ďalšie obce: Dobrohošť (Doborgaz), Báč (Bacsfa), Pinkeove Kračany (Pinkekarcsa), Moravské Kračany (Móroczkarcsa) a Malý Dolný Bar (Kisalbár), ďalejdrobné zaniknuté usadlosti Szentgyörgyúr puszta, Bense puszta, Péterfa puszta, Dohafa puszta a niekoľko šľachtických kúrií v meste Podunajských Biskupiciach (lat. oppidum Püspöki). Toto územné členenie a jeho správa Vojkanskou zemianskou stolicou pretrvali až do 40 – tich rokov 19. storočia, kedy postupne stolica prestala plniť svoju funkciu a úplne zanikla v roku 1855. Vzhľadom na banderiálnu povinnosť (jazdecký oddiel pod vlastnou vlajkou) Vojkanskej zemianskej stolice, správa obcí zemianskej stolice bola organizovaná vojenským spôsobom, pričom na čele obce bol vojenský prednosta (lat. maior exercitus, maď. hadnagy), zvolený na verejnom zhromaždení obce. Pod verejným zhromaždením obce je treba však rozumieť, že išlo o voľbu miestnymi šľachtickými kurialistami, vlastníkmi obce (označení tiež, ako miestny komposesorát – maď. nemes közbirtokosság). V 16. st. v obci Kyselica boli 3 šľachtické kúrie, neskôr v 18. storočí ich počet sa rozšíril na 4 kúrie (majetok komposesorátu bol pôvodne delený podľa kúrií, neskôr tieto delené na osminy, tzv. octály, pri ďalšom drobení na pol octala, štvť octala). Vlastníkmi týchto kúrií boli rody Bitto, Kajdacsy, Csókás, rodina Szabó a neskôr k nim pribudla rodina Cséfalvay (táto rodina patrila do vyššieho stupňa zemianstva – kráľovského).
Obec Kyselica bola začlenená do pôsobnosti bratislavskej župy, okres Šamorín, ako samostatná obec od roku 1852. Správa obce komposesorátom zostala ešte zachovaná ale postupne bola zúžená len na hospodársku činnosť. V novej organizácii štátnej správy sa rozšírili kompetencie obce. V rokoch 1886-1896 bola vykonaná regulácia hlavného koryta rieky Dunaj a v dôsledku vybudovania nového toku boli odrezané zastavané časti obce na dunajských ostrovoch s názvom Sérfenyősziget (dnes časť obce Dunasziget, Maďarsko) od materskej obce. Vznikom nového koryta, v ktorom niekoľkonásobne silnejší prúd vody vytvoril ťažko prekonateľnú prekážku pre hospodárenie, došlo stále viac k oddeleniu obyvateľov na pravom brehu rieky Dunaj od obce Kyselica. Rodiny sa rozdelili a presťahovali tak, aby mohli zabezpečiť hospodárenie na oboch pobrežných územiach rieky. Pozemková kniha obce a mapovanie boli dokončené v roku 1894. Pozemkovú knihu a mapu vydal Magyar királyi térképtár dňa 22.10.1895. Podľa údajov tejto pozemkovej knihy celková výmera územia obce bola 1789 katastrálnych jutár a 470 štvorcových siah, prepočítané na hektár je to 1029,5 ha. V pozemkovej knihe sú uvedené názvy častí územia obce Kyselica, ktoré sú užívané aj v súčasnej dobe
- na území Slovenskej republiky sú to názvy: Beltelkek – Intravilán, Szent György megye – Svätojurské, Szilas, Holtág – Mŕtve rameno, Kövecses – Štrkové, Csente rét – Csente lúky, Indal, Legelö – Pasienky, Duna között – Medzi Dunajom,
- na území Maďarska – Csákánypart, Sérfenyő, Torok, Belső sziget, Vágott erdő, Czikolla
Po skončení prvej svetovej vojny v roku 1918 vznikla Československá republika. Zmluvou medzi dohodovými mocnosťami a Maďarským kráľovstvom v Trianone bola stanovená štátna hranica medzi oboma štátmi, a to rieka Dunaj. Týmto rozhodnutím územie obce na pravom brehu rieky Dunaj pripadlo Maďarsku (výmera 679 ha) a vznikla obec Sérfenyősziget a pôvodnej materskej obci na ľavom brehu zostalo územie vo výmere 350,5 ha (zlúčením na odčlenených územiach susedných obcí Vojka nad Dunajom, Dobrohošť spolu s územím obce Kyselica vznikla v Maďarsku neskôr obec Dunasziget). Začlenením obce do Československej republiky súčasne obdržala úradný názov obce Kyselica.
Podľa výsledkov Viedeňskej arbitráže obec bola pričlenená Maďarsku a 5. novembra 1938 bola odovzdaná československými orgánmi zástupcom maďarskej armády. Po pričlenení obce Maďarsku pôvodné územie obce nebolo obnovené, v roku 1941 bola zlúčená s obcou Vojka nad Dunajom pod spoločným názvom „Vajkakeszölcés“. V roku 1945 na krátku dobu, a to v roku 1946, existovala, ako samostatná obec, a ešte v roku 1946 bola opäť zlúčená s obcou Vojka nad Dunajom, pod názvom Kyselica, časť obce Vojka nad Dunajom. Posledným starostom obce pred zlúčením v roku 1941 bol Cséfalvay Miklós. Po druhej svetovej vojne rada jej obyvateľov odchádza dobrovoľne aj nútene do Maďarska, viaceré rodiny vysídlili do Čiech, majetky skonfiškovali. Na ich miesta boli dosídlené rodiny zo severnej časti Slovenska, tie v obci natrvalo nezostali, až dve rodiny z Rumunska a Juhoslávie .
Dňom 1. januára 1989 bola Kyselica od obce Vojka odčlenená a bola pripojená k obci Rohovce. O odčlenení a pripojení rozhodol vtedajší Okresný národný výbor Dunajská Streda bez ohľadu na stanovisko obyvateľov obce, pričom svoje rozhodnutie odôvodnil predpokladaným dokončením Sústavy vodného diela Gabčíkovo – Nagymaros už v roku 1989, a tým vytvorením prekážky pre spojenie s obcou Vojka nad Dunajom. Miestni obyvatelia nesúhlasili týmto opatrením, trvali na zachovaní spojenia s obcou Vojka nad Dunajom alebo na osamostatnení obce. Obec Vojka nad Dunajom po stáročia pre obyvateľov Kyselice bola centrom pre miestnu správu, cirkev, vzdelávanie a hospodárenie a aj obyvateľstvo bolo viac príbuzensky prepojené. Obyvatelia obce Kyselica napriek vzniknutej prekážke mali záujem na zachovaní stáročných tradícií, bez ohľadu na možné represívne opatrenia zo strany vtedy ešte existujúceho komunistického režimu v Československu. Preto po páde tohto režimu pri najbližšej príležitosti občania spísali petíciu a bolo vyhlásené referendum o odčlenení a osamostatnení obce Kyselica od obce Rohovce.
V roku 1993, dňom 1. júla, na základe výsledku miestneho referenda sa obec osamostatnila, získala späť svoj pôvodný úradný názov v slovenskom a v maďarskom jazyku : Kyselica – Keszölcés. Prevzala späť svoje katastrálne územie od obcí Rohovce a Vojka nad Dunajom. Starostkou obce bola zvolená drpharm. Juliana Hideghétiová, rod. Pénzesová, do 9 členného obecného zastupiteľstva boli zvolení: Ladislav Bors, Peter, Both, JUDr. Pavol Hideghéti, Michal Paško, Zoltán Sághy, Alžbeta Szejutová rod. Bothová, Ladislav Szerencsés, Jozef Trsťan, Zuzana Vonyiková rod. Pénzesová. Starostovia obce od získania samostatnosti boli: drpharm Juliana Hideghétiová rod. Pénzesová (1993-1998), JUDr. Pavol Hideghéti (1998-2014), Orosz Ágošton Erika (2014-2018).
Obecným zastupiteľstvom boli schválené symboly obce Kyselica (erb, obecná vlajka a pečať) v roku 2004. Boli vysvätené pri príležitosti 800. výročia prvej písomnej zmienky obce v roku 2005. Do heraldického registra Slovenskej republiky bol zapísaný rozhodnutím Heraldickej komisie pri Ministerstve vnútre Slovenskej republiky, číslo zápisu HR 367/K-236/2004 zo dňa 15.12.2004. Erb bol vytvorený na základe prvej známej pečate obce z roku 1852. Symboly erbu sú uložené podľa zásad heraldiky na modrom štíte: v hornej polovici veniec z ruží a pod ním obrnené, šabľou ozbrojené rameno. Modrá farba je farbou jasnej oblohy. Ozbrojené rameno symbolizuje históriu, slobodný, šľachtický pôvod obce a výkon vojenských povinností. Odvodené je z erbu pôvodných známych obyvateľov obce – rodiny Cséfalvayovcov, Kajdacsyovcov a Bittóovcov. Veniec nad ozbrojeným ramenom je symbolom patrónky obce, Svätej Rozálie z Palerma. Veniec ruží na erbe je presnou kópiou venca z oltárneho obrazu miestneho kostola Svätej Rozálie.
Výstavba vodného diela Gabčíkovo (pôvodne Sústava vodných diel Gabčíkovo – Nagymaros) v rokoch 1978 – 1992 významne ovplyvnila život obyvateľov a zastavila rozvoj obce. Pre stavebný uzáver vyhlásený už v roku 1971 vtedajším Okresným národným výborom Dunajská Streda v obci počas týchto rokov bola postavená len jedna budova (garáž vo vlastníctve fyzickej osoby), do obecného majetku a do inžinierskych sietí nebolo investované, nebola vykonaná žiadna modernizácia v obci. Naopak, kvôli umiestneniu derivačného a priesakového kanála bolo vyvlastnených a zbúraných deväť rodinných domov, zanikol cintorín z roku 1777 a bol premiestnený (paradoxne na pozemok na území obce Rohovce), boli vykúpené poľnohospodárske pozemky vo výmere 130 ha a derivačný kanál vodného diela (tzv. nový Dunaj) predelil územie obce na dve časti. Z obce vplyvom týchto obmedzení sa odsťahovala celá generácia obyvateľov. Cestné prepojenie medzi obcami Kyselica a Vojka nad Dunajom bolo definitívne ukončené 6. októbra 1992 vo večerných hodinách, kedy bolo začaté odklonenie hlavného toku rieky Dunaj do derivačného kanála. Presun na oddelenú časť územia obce a do susedných obcí Vojka nad Dunajom a Dobrohošť od decembra 1992 je zabezpečený prievozom – kompou v réžii štátneho podniku Vodohospodárska výstavba. V dobe výstavby vodného diela bolo verejným tajomstvom, že v prípade obce Kyselica ide o tzv. zánikovú obec, ktorá do svojho zániku bude slúžiť najmä na záhradkovú a rekreačnú činnosť. Obyvatelia obce ťažko znášali aj fakt, že výstavba vodného diela bola novými politickými stranami zneužitá na vyostrenie národnostnej politiky a len po roku 1998 sa štát začal zaoberať s vecným riešením problémov vzniknutých výstavbou vodného diela.
Negatívne vplyvy udalostí, ako regulácia toku rieky Dunaj, svetové vojny a zmena štátnych hraníc, výstavba vodného diela Gabčíkovo, sa odrazili aj na počte obyvateľstva.
Komposesorát Kyselica, dnes označený ako pozemkové spoločenstvo, existujúci od stredoveku, svoju činnosť vyvíjal do roku 1951. Nástupom pozemkových reforiem komunistickej vlády Československa tieto právne útvary boli zrušené a ich hnuteľný a nehnuteľný majetok bol odňatý a odovzdaný do vlastníctva vznikajúcich jednotných roľníckych družstiev. Majetok Komposesorátu Kyselica bol odovzdaný Jednotnému roľníckemu družstvu Kyselica v roku 1951. Bývalí členovia Komposesorátu v roku 1992 obnovili činnosť spoločenstva, podľa reštitučných zákonov získali späť do vlastníctva svoj majetok a vykonávajú hospodárenie na svojom majetku.
Jednotné roľnícke družstvo (oficiálna skratka: JRD) Kyselica bolo založené v roku 1951. V roku 1963 JRD Kyselica, JRD Vojka nad Dunajom a JRD Dobrohošť vytvorili spoločné jednotné roľnícke družstvo so sídlom vo Vojke nad Dunajom pod názvom „JRD Vojka nad Dunajom“. JRD boli samostatné právnické osoby so zameraním na poľnohospodársku výrobu, avšak plne podriadené vtedajšej štátnej správe v plánovaní, vo výrobe, vo svojej finančnej politike. V zmysle poľnohospodárskej politiky Komunistickej strany Československa od roku 1970 vtedajšie okresné národné výbory začali vytvárať väčšie hospodárske celky určené pre poľnohospodársku veľkovýrobu a preto v roku 1973 boli zlúčené JRD Vojka nad Dunajom, JRD Šamorín, JRD Mliečno, JRD Báč do spoločného JRD s názvom „Jednotné roľnícke družstvo Modrý Dunaj Šamorín“. JRD Modrý Dunaj Šamorín v roku 1993 bolo pretransformované na družstvo vlastníkov pod názvom „Poľnohospodárske družstvo Modrý Dunaj Šamorín“. Z dôvodu zlého hospodárenia sa dostalo do platobnej neschopnosti a v roku 2011 bolo predané spoločnosti Donau farm Šamorín, s.r.o. (vlastníkmi Donau farm Šamorín, s.r.o. sú spoločnosti registrované v Slovenskej republike s vlastníckym pozadím firiem Dánskeho kráľovstva). Stredisko – hospodársky dvor – vybudované v obci Kyselica v rokoch 1951 až do 1978, ktoré bolo využívané ako skladovacie priestory a na účel živočíšnej výroby do roku 2002, bolo predané fyzickej osobe v roku 2017. JRD Kyselica na začiatku svojho vzniku vytvorilo pracovné príležitosti pre asi 75 % miestneho obyvateľstva, pri predaji PD MD Šamorín v roku 2011 zamestnancom bol 1 obyvateľ obce, t.zn. 0,5 %.
Miestny dobrovoľný hasičský zbor bol založený v roku 1888 obyvateľmi obce (pôvodný názov: maď. Keszölcési Önkéntes Tűzoltó Testület). Pôsobí a zúčastňuje sa života obce nepretržite od svojho vzniku: kým v minulosti najmä pri likvidácii požiarov, ale aj v oblasti kultúry, v súčasnosti v prevencii požiarnej ochrany a v hasičskej športovej činnosti. Miestny dobrovoľný hasičský zbor je niekoľkonásobným majstrom Západoslovenskej hasičskej ligy, účastníkom celoštátnych súťaží a v rôznych iných pretekov v požiarnej pripravenosti, pričom dosahuje výborné výsledky a v hodnotení sa pravidelne umiestňuje popredných miestach. Je vybavený technikou pre zásahy pri požiaroch, povodniach a iných mimoriadnych udalostiach.
V roku 1898 bol obyvateľmi Kyselice postavený kostol na základe sľubu miestnych obyvateľov po skončení moru v roku 1831, ako výraz vďaky svätej Rozálie z Palerma (svätica – ochrankyňa pred nákazlivými chorobami). Na kostole je umiestnená pamätná tabuľa s menami padlých obyvateľov obce vo svetových vojnách 1914 – 1918 a 1939 – 1945 (v roku 1993), a pamätná tabuľa 800. výročia prvej písomnej zmienky obce Kyselica (v roku 2005). Pri vstupe do dediny prichádzajúcich víta tzv. Vitusov kríž, pomenovaný podľa vyhotoviteľa. Kríž bol umiestnený na začiatku 20. storočia.
V roku 1938 miestni obyvatelia, aj za pomoci vtedajšej prezidentskej kancelárie ČSR, si postavili kultúrny dom. Nápis na čelnej stene kultúrneho domu svedčí o vtedajších vzťahoch obyvateľov obce: „összetartás – szeretet“ slov. „súdržnosť – láska“. Kultúrny dom slúžil ako základná škola s triedami 1.–4., ale tiež na zhromažďovanie občanov, ako kultúrny stánok miestneho ochotníckeho divadla. V tejto budove je od roku 1993 umiestnený Obecný úrad Kyselica.
Z pôvodných stavieb z 19. storočia v obci sa zachovalo len niekoľko (staršie sa nezachovali), u ktorých je možné určiť približný vek a sú svedkami svojej doby:
rodinný dom so súpisným č. 30 – čiastočne prestavaný, ale zachoval charakter poľnohospodárskej usadlosti z rokov cca. 1850 (pôvodný aj súčasný vlastník rod. Pénzes), teraz neobývaný,
hospodárska budova – sýpka obilia pri rodinnom dome so súpisným č. 8 z roku 1837, udržovaný a užívaný (pôvodný vlastník rod. Štefana Kajdacsy, teraz Juliana Hideghétiová – Pénzesová)
hospodárska budova – sýpka obilia pri rodinnom dome so súpisným č. 14, podobná sýpke pri rod. dome č. 8, odhadom pochádza tiež z 19. storočia (pôvodný vlastník rod. Miklósa Cséfalvay, teraz Marta Patuczová – Kajdacsy ).
V roku 1951 bola vybudovaná elektrická sieť a do obce zavedená elektrika. Po ničivej povodni v roku 1965 v nasledujúcom roku bol vybudovaný vodovod a bola zavedená pitná voda do každej domácnosti. V roku 1967- 68 boli staré, ešte v 19. storočí vybudované miestne komunikácie, vrátane ciest medzi ďalšími obcami Rohovce a Vojka nad Dunajom, prestavané na asfaltové. V roku 2000 bol do obce zavedený zemný plyn, súčasne zmodernizovaná telefónna sieť z rokov 1970, a v roku 2006 bola sprevádzkovaná kanalizácia (vybudovaná už v roku 1997) a je zabezpečené čistenie odpadovej vody.
V roku 2007 podľa dohody s obcou Dobrohošť došlo k zámene časti katastrálneho územia obcí. Prevzatím časti katastrálneho územia obce Dobrohošť sa zvýšila celková výmera územia obce Kyselica na 360,5 ha.
Zdroj: https://obeckyselica.sk/historia-obce/
Község történelméböl:
Keszölcés település kétségkívül a Felső Csallóköz legrégebb települései közé tartozik, az első írásos emlék egy 1205– s okiratból származik. További középkori okiratokban szerepel , pl. 1294– ben említve van, mint Kyzelches, 1345– ben mint Keseulces, 1780– 84– s években (II. József korabeli térképezés) mint Köszöcze oder Kőzezőűsch.
A község ugyan a volt Pozsony vármegye területén fekszik, de hozzá közigazgatásilag nem tartozott. Az esztergomi érsekség része volt, 1323 – ban Boleszló esztergomi érsek a falu nemes jobbágyainak (lat. nobilis iobagiones) szabadság levelet adott ki. Keszölcés az érseki birtokon belül az önálló közigazgatóságú Vajkai érseki szék, másképp úgy is nevezve, hogy Vajkai nemesi vármegye, része volt (vármegye a vármegyében) és az érseki nemesek tulajdonában volt (szl. praediálni zemania, najnižší stupeň šľachty, tzv. kurialisti). Helyi monda szerint a Vajka szék nemesi kiváltságait Szt. István királytól kapta, és ezek tatárjárás után lettek megerősítve a tatárok elleni küzdelem érdemeként. Az akkori természeti adottságok miatt területét (a Duna folyó középső deltájának is nevezett mocsaras, ingoványos, lápos terület) a tatárok nem tudták elfoglalni és végigdúlni, és állítólag ide lett elmentve és megőrizve az esztergomi érsekség levéltára és ingóságai. Vajkai érseki szék része volt Vajka mezőváros (oppidum Vajka) központján kívül még hat falu: Keszölcés (Kyselica), Doborgaz (Dobrohošť), Bacsfa (Báč), Pinke Karcsa (Pinkove Kračany), Mórocz Karcsa (Moravské Kračany) és Kisalbár (Malý Dolný Bar), továbbá már azóta megszűnt apró települések: Szentgyörgyúr puszta, Bense puszta, Péterfa puszta, Dohafa puszta és néhány nemesi kúria Püspöki mezővárosból (lat. oppidum Püspöki – szl. Podunajské Biskupice). A Vajka szék működése a 19. század 40 – s éveiben kezdett megszűnni és 1855 – ben teljesen befejezte működését. A székhez tartozó faluk élén hadnagy (lat. maior exercitus, szl.pontatlan fordítás: vojenský prednosta) állt, katonai szervezés részeként, mivel Vajka széknek bandériumot – lovascsapatot kellett kiállítani az esztergomi érsek seregébe.A hadnagyot a falu közgyűlése választotta meg, de ezt úgy kell érteni, hogy a helyi érseki nemesek választották (ezt nevezték nemes közbirtokosságnak – sl. komposesorát). 16. században 3 nemesi kúria volt Keszölcésen, 18. században 4 kúriára bővült (a közbirtokosság vagyona is eredetileg kúriákra volt felosztva, majd a következő osztás nyolcadokra – octálokra történt, és ez osztódott tovább fél octálra, negyed octálra másképp fertályra). Keszölcésen a nemesi kúriák tulajdonosai a Bittó, Kajdacsy, Csókás nemzetség és a Szabó család voltak, később hozzájuk csatolódott a Cséfalvay család (házasságok a Csokás és a Kajdacsy családdal, de a Cséfalvayak országos nemesek voltak).
Keszölcés község, mint önálló település, 1852 – ben lett besorolva a Pozsony vármegye, s ezen belül a Somorja járás fennhatósága alá. A közbirtokosság közigazgatási funkciója tradícióból eredően ugyan fennmaradt, de fokozatosan csak gazdasági működésre szűkült vissza, míg az új közigazgatási rendszerben az önkormányzat kibővített hatásköre lett a meghatározó. Duna folyó medrének szabályozása Pozsony – Bős szakaszán 1886-1896 közti években történt meg és ennek eredményeként a falu területe ketté lett osztva. A dunai szigetek el lettek választva az anyaközségtől, beleértve a Sérfenyősziget elnevezésű, lakóházakkal és gazdasági épületekkel beépített, telepítvényt is (ma a magyarországi Dunasziget falu része – szl. dnes časť obce Dunasziget, Maďarsko). A folyó szabályozása átírta a falu életét, felgyorsította a szigeteik leválását, mivel a 300 m széles új folyómeder gyors sodrású és bő vízzel olyan akadályt teremtett, amit nehezen és csak időszakonként tudtak a lakosok leküzdeni. A kezdeti megoldást a lakosság abban látta, hogy az anyaközségekből a családtagok egy része átköltözött a Szigeteken lévő birtokaira, letelepedtek és folytatva a gazdálkodást fokozatosan építették ki településüket, meghagyva annak korábbi elnevezését.
Keszölcés telekkönyve és térképezése 1894 – ben lett befejezve. A telekkönyvet és hozzá tartózó birtokrészleti térképeket a Magyar királyi térképtár 1895 október 22. dátummal hagyta jóvá. A felmérés szerint a falu területe 1789 kataszteri hold és 470 négyszögöl, átszámítva 1029,5 hektár volt. A telekkönyv tartalmazza a dűlők elnevezését, amit a mai napig használ a falu:
- mai Szlovákia területén: Beltelkek – Intravilán, Szent György megye – Svätojurské, Szilas, Holtág – Mŕtve rameno, Kövecses – Štrkové, Csente rét – Csente lúky, Indal, Legelö – Pasienky, Duna között – Medzi Dunajom,
- Magyarország területén: Csákánypart, Sérfenyő, Torok, Belső sziget, Vágott erdő, Czikolla
1918 – ban, a világháború befejezésével lett kikiáltva a Csehszlovák köztársaság (Československá republika). Az Antant hatalmak és a Magyar Királyság közt Trianonban aláírt egyezmény az államok közti határvonalat Duna folyón állapította meg. Duna folyó jobb partján levő 679 hektár községrész Magyarország fenhatósága alá került és keletkezett a Sérfenyősziget falu (később a szomszédos Vajka és Doborgaz faluk elcsatolt területeivel összevonva keletkezett a Dunasziget község – szl. zlúčením na odčlenených územiach susedných obcí Vojka nad Dunajom, Dobrohošť spolu s územím obce Kyselica vznikla v Maďarsku neskôr obec Dunasziget). Keszölcés anyaközségnek a Duna folyó bal partján maradt 350,5 hektár terület és a falu a Csehszlovákia része lett. Csehszlovák köztársaságban a falu új hivatalos nevet kapott – Kyselica.
Bécsi döntés alapján a község vissza lett csatolva Magyarországhoz és a csehszlovák hatóság 1938 november 5– n adta át a magyar hadseregnek. A visszacsatolás után a község területe nem lett visszaállítva az eredeti állapotba, ellenben 1941 – ben összevonták Vajka községgel „Vajkakeszölcés“ elnevezéssel. Háború befejeztével 1945 – ben rövid ideig önállóvá vált, de már 1946 – ban ismét Vajka falu része lett új elnevezéssel: „Kyselica, časť obce Vojka nad Dunajom“. Az 1941 – es összevonás előtt a falu utolsó polgármestere Cséfalvay Miklós volt. A második világháború után lakosok egy része önként, másik része kényszerítve Magyarországra költözött, több családot cseh szudétavidékre telepítettek kényszermunkára, falu lakosainak vagyonát elkobozták. Helyükre több szlovák család lett betelepítve nem csak Csehszlovákiából, hanem Romániából és Jugoszláviából is. Míg a csehszlovákiai telepesek egy éven belül elköltöztek, a romániai és jugoszláviai család a faluban maradt.
Dunaszerdahelyi Járási Nemzeti Bizottság (röv. JNB, szl. Okresný národný výbor skr. ONV) 1989 január 1. hatállyal Keszölcést leválasztotta Vajka községtől és Nagyszarva községhez csatolta, a falu területét elosztotta a Vajka és Nagyszarva között. Változásról az akkori dunaszerdahelyi JNB a falu lakosainak véleményének megkérdezése nélkül döntött. Határozatát a Bős – Nagymaros vízierőmű rövid időn belül való befejezésével indokolta, mivel szerinte ez akadályt támaszt jövőben a Vajka községgel való kacsolattartásban. A keszölcés lakosai ellenezték az átszervezést és követelték, hogy a falu maradjon továbbra is Vajka község része vagy pedig váljon önállóvá. Vajka falu a keszölcésiek számára évszázadokon át közigazgatási, egyházi, művelődési és gazdasági központ volt és a lakosok házasságokon keresztül szoros rokoni kapcsolatban álltak egymással. Helyiek kiálltak a véleményük mellett annak ellenére, hogy fenyegetve voltak az akkori kommunista rendszer részéről. Ezért a rendszer bukása után az első adandó alkalommal a lakosok petíció alapján kiírt népszavazással döntötték el a Keszölcés község leválasztását Nagyszarva községtől és a falu önállóvá válását.
Népszavazás eredményeként a falu 1993 július 1. – től önálló önkormányzat lett, visszaszerezte eredeti hivatalos elnevezését (ami törvény szerint már magyar nyelven is engedélyezve lett): Kyselica – Keszölcés. Visszavette kataszteri területét Vajka és Nagyszarva községektől Leválás után polgármesternek drpharm. Hideghétiné Pénzes Julianna lett megválasztva és a kilenctagú képviselőtestületbe pedig: Ing.Bors László, Both Péter, JUDr. Hideghéti Pál, Michal Paško, Sághy Zoltán, Szejutné Both Erzsébet, Szerencsés László, Jozef Trsťan, Vonyikné Pénzes Zsuzsanna. Az eltelt időszak polgármesterei drpharm. Hideghétiné Pénzes Julianna (1993-1998), JUDr. Hideghéti Pál (1998-2014), Orosz Ágošton Erika (2014-2018) voltak.
2004 – ben a képviselő testület jóváhagyta a falu szimbólumait – jelképeit (címer, faluzászló és pecsét), ezek a község első írásbeli említésének 800. évfordulóján lettek felavatva és felszentelve. Szlovák köztársaság címer nyilvántartásába (szl. Heraldický register Slovenskej republiky) a belügyminisztérium Címertani bizottságának (szl. Heraldická komisia pri Ministerstve vnútre Slovenskej republiky), 2014 december 15. származó HR 367/K-236/2004 ikt. számú határozata alapján lett bejegyezve. A címer alapját az első, 1852 – ből származó községi pecsét alkotja. A címerben szereplő jelképek a címertan szabályai szerint vannak elhelyezve: kék színű pajzs felső részében rózsakoszorú és alatta páncélozott kar karddal. Kék szín a tiszta ég színe. Páncélozott kar karddal a falu történelmét, nemesi jogállását és a katonai kötelezettségét szimbolizálja, a falu családjainak (Cséfalvay, Kajdacsy, Bittó) címereiböl lett eredeztetve. Rozsakoszorú a páncélozott kar felett a falu védőszentjének, palermói Szent Rozáliának a jelképe. A címerben lévő rózsakoszorú pontos másolata a keszölcési Szent Rozália templom oltárképén lévő koszorúnak.
Bősi vízierőmű építése (eredetileg Bös – Nagymarosi vízierőmű elnevezéssel, szl. Sústava vodných diel Gabčíkovo – Nagymaros) ) alapjaiban érintette a lakosság életvitelét és a falu fejlődése szinte azonnal leállt az előkészítő munkák megkezdésével. Az erőmű építése 1978 – ban kezdődött (működtatésének kezdete 1992 – ben), de dunaszerdahelyi JNB végzése alapján egyes községekben, úgy Keszölcésen is, már 1971 – től építkezési tilalom lépett életbe egészen 1991 – ig. Ez a tilalom annyit jelentett, hogy faluban a húsz év alatt legálisan mindössze egyetlen épület lett megépítve (autógarázs természetes személy tulajdonában). A község fejlődése leállt, semmilyen beruházás nem történt a falu vagyonát illetően, sem a hálózatok fejlesztésében. Ellenkezőleg, elkezdődött a falu leépülése: 130 ha szántóföld, kilenc családi ház és az 1777 – ben alapított temető esett áldozatául a felvíz csatorna (szl. derivačný kanál) építésének. A temetőt a vizierőmű beruházója átköltöztette, paradox módon a Nagyszarva község területére. A vizierőmű szinte megoldhatatlan nehézségei okozták, hogy a faluból egy teljes generáció költözött el. A helyiek nehezen viselték, hogy az erőmű építéséből az újonnan alakult politikai pártok nemzetiségi kérdést csináltak, és csak 1998 után kezdték az erőmű okozta problémák tárgyilagos kezelését. A felvíz csatorna, ú.n. Új Duna (szl.: derivačný kanál, tzv. Nový Dunaj) ismételten kettéosztotta a falu területét, megépítésével megszűnt Keszölcést Vajka faluval összekötő ezeréves út. Véglegesen 1992 október 6. esti órákban, amikor a beruházó, Vodohospodárska výstavba állami vállalat elkezdte a Duna folyó elterelésével a meder feltöltését. A község Új Dunával megosztott részeit kompjárat köti össze. A vízierőmű építése alatt nyílt titok volt, hogy Keszölcés elsorvasztásra és megszűnésre van ítélve, s mindaddig, amíg meg nem szűnik, üdülési és kiskertészkedési célokra lesz használva.
Az utolsó, valamivel több, mint száz év eseményeinek negatív hatása, mint a Duna folyó szabályozása, háborúk és az államhatár változtatása, a Bősi vízierőmű megépítése, a lakosság számának ingadozásában csapódott le.
Falu legtöbb tagot számláló szervezete a Keszölcési közbirtokosság (ma hivatalos elnevezéssel „Komposesorát Kyselica – pozemkové spoločenstvo“), múltja a középkorba nyúlik vissza és megszakítás nélkül 1951 – ig működött. Csehszlovákia kommunista kormányának földtörvényei szerint az ilyen szervezetek meg lettek szüntetve és vagyonuk az alakuló egységes földműves szövetkezeteknek lett átadva (pontosabban: szovjet mintára kormány által létrehozatott, jogi formájában szövetkezetnek keresztelt cégformának adta át az állam a vagyont annak elkobzása után, kivéve nem tartott meg belőle valamit, mint pl. Keszölcésen az erdők az állam tulajdonába mentek át). Közbirtokosság vagyona a Keszölcési Egységes Földműves Szövetkezetnek lett átadva 1951 – ben. A közbirtokosság volt tagjai 1992 – ben felújították a szervezet működését, a restitúciós törvények alapján visszakapták vagyonukat és az érvényben lévő törvények szerint ezt használják. Tagok többsége nem keszölcési lakos, ennek ellenére hathatósan támogatják az önkormányzat munkáját.
A Keszölcési Egységes Földműves Szövetkezet (hivatalos rövidítése „EFSZ“) 1951 – ben lett megalapítva. 1963 – ban három falu, Vajka, Keszölcés és Doborgaz, szövetkezetei egyesültek és megalakították a Vajkai EFSZ – t. Ezek a szövetkezetek ugyan különálló jogi személyek voltak elsősorban mezőgazdasági termelést folytatva, de teljes mértékben alárendelve az államigazgatásnak a tervezésben, a pénzügyi politikában, káder politikában és a termelésben is. A Csehszlovákia kommunista pártjának mezőgazdasági politikája értelmében az 1970 – es évektől az akkori járási nemzeti bizottságok minél nagyobb mezőgazdasági egységeket alakítottak ki. Ezért 1973 – ban a dunaszerdahelyi JNB összevonta a vajkai, bacsfai, tejfalusi és a somorjai EFSZ – t egy közös szövetkezetbe „ Somorjai Kék Duna Egységes földműves szövetkezet“ elnevezéssel. A „Somorjai Kék Duna EFSZ“ 1993 – ban átalakult tulajdonosok szövetkezetévé „Somorjai Kék Duna mezőgazdasági szövetkezet“ névvel. Rossz gazdálkodás miatt fokozatosan fizetésképtelenné vált, ezért 2011 – ben eladásra került. A vásárló Donau farm Šamorín, s.r.o. volt (Donau farm Šamorín, s.r.o. tulajdonosai további Szlovákiában bejegyzett cégek, s.r.o.= kft, melyek hátterében a Dán Királyságból származó szervezetek állnak). A Keszölcési gazdasági telep 1951 és 1978 közötti években épült, állattenyésztési és raktározási célból. Használata 2002 – ben megszűnt, 2017 – ben a tulajdonos eladta, vásárlók szomszédos községbeli természetes személyek voltak. Mezőgazdasági termelést nem újították fel. A Keszölcési EFSZ röviddel alapítása után a lakosság 75 % – nak nyújtott munkalehetőséget, 2011- ben egy helyi lakos volt alkalmazva, tehát a lakosság 0,5 %.
Keszölcési Önkéntes Tűzoltó Testületet (röv. ÖTT, szl. DHZ) 1888 – ban alapították a helyi lakosok. Azóta a község legaktívabb szervezete és megszakítás nélkül működik. Míg múltban elsősorban a tűzoltás volt a feladata, de bekapcsolódott a kulturális rendezvényekbe is, a mai időkben fő tevékenysége a tűzmegelőzés és aktívan szerepel a tűzoltó sportokban. A Nyugatszlovákiai tűzoltó liga többszörös bajnoka, részt vett az országos döntőkben, kitűnő eredményekkel versenyez különféle tűzoltó sportversenyeken. Nem csak tűzoltásra van felkészülve, hanem a felkészültsége és a felszerelése lehetővé tesz aktív beavatkozását árvizek és rendkívüli események esetében is.
Keszölcési templom 1898 – ban lett felépítve egy fogadalom alapján 1831 – ből a Palermói Szent Rozália tiszteletére. Az alapító levél szerint a falu lakosai akkor u.i. Szent Rozália (fertőző betegségek elleni küzdelem védőszentje) közbenjárását kérték a pestisjárvány megszűntetésére. Mivel kérésük teljesült, fogadalmat tettek és felépítették a templomot. Templom a falu egyedüli tiszta stílusban megépített épülete, fenntartására a falu lakosai szívesen áldoznak. Templom falán a bejárat két oldalán emléktáblák lettek elhelyezve: 1993 – ban a község két világháborúban elesett áldozatainak nevével és 2005 – ben a falu első írásos emlékének 800. évfordulóján. Községbe érkezőket a temetővel szembeni ún. Vitusz – kereszt fogadja (Krisztus kereszten). Vitusz elnevezését készíttetőjéről, Andrásy Vitusz özvegyéről kapta. Készült a 20. század elején.
A helyi lakosok 1938 – ban, az akkori Csehszlovákia elnöki irodájának hathatós segítségével, felépítették kultúrházukat. A kultúrház falán lévű felirat : „összetartás – szeretet“, hűen tükrözi az emberek közti viszonyokat és a saját falujukhoz való hozzállást. A kultúrház iskolának volt használva, elemi iskola 1 -4. osztálya működött benne 1964 – ig. Nyilvános falugyűlések és szinte valamennyi községi rendezvény itt került megrendezésre. Ebben az épületben van elhelyezve 1993 – tól a Keszölcés községi hivatala is.
A falu eredeti épületeiből csak néhány 19. századi építmény maradt fenn, öregebb épületek nincsenek:
családi ház 30 házszám alatt – részlegesen átépítve, de megőrizte parasztház jellegét kb. 1850 – es évekből (eredeti és jelenlegi tulajdonosa Pénzes család) jelenleg lakatlan
gazdasági épület – eredeti funkciója gabonaraktár, helyi elnevezéssel „búzaház“ 8 számú családi ház mellett, építés éve 1837, állaga fenntartva (eredeti tulajdonosa Kajdacsy István családja volt, jelenlegi Hideghétiné Pénzes Julianna)
gazdasági épület – eredeti funkciója gabonaraktár 14 számú családi ház mellett, majdnem azonos épület, mint az előző „búzaház“, ezért feltételezhető a 19. századi eredete (eredeti tulajdonosa Cséfalvay Miklós családja volt, jelenleg Patuczné Kajdacsy Márta).
A községben 1951 – ben lett megépítve az első villanyhálózat és kezdődött a falu villamos energiával való ellátása. Az 1965 – s árvíz utáni évben készült el az ivóvíz hálózat és minden egyes háztartásba bevezetve a víz. 1967 – 68 – ban a helyi, még 19. században kiépített, utak lettek átépítve és kaptak aszfaltfelületet. 2000. év szeptemberében kezdődött a falu földgázzal való ellátása, s vele együtt modernizálva lett az 1970 – s évekből származó telefonhálózat is. 2006 – ban lett működésbe helyezve a még 1997-ben kiépített csatornahálózat biztosítva a szennyvíztisztítást.
Keszölcés és Doborgaz községek 2007 – ben területcseréröl kötöttek szerződést. Keszölcés átadta tarületének egy részét a felvízcsatorna jobb oldalán Vajka és Doborgaz községek közt Doborgaznak és átvette Doborgaztól annak a területét a felvízcsatorna bal oldalán. Cserével a Keszölcés összterülete 360,5 ha emelkedett. Cserével Doborgaznak lehetősége nyílt a falu intenzívebb fejlesztésére, Keszölcés az átvett terület egy részére már jóváhagyott területrendezési tervet kapott és egy része az újonnan átvett területnek jövőbeni kihasználása helyzeti előnyéből adva van.
Forrás: https://obeckyselica.sk/hu/historia-obce/