A Nemzeti emlékcsarnok
„Nincs az országban térség, amely az emberi reprezentáció készségét és szándékát, kollektív-monumentális igényét annyira kifejezné, mint e páratlan téregyüttes. Egészen természetes, hogy a szabadtéri játékok szertartása is otthonra talált ebben az artisztikus kõrengetegben. A növényi vegetációt itt nehezen találjuk meg, az emberi akarat és alkotás szuverén következetessége, szinte mediterrán levegõje szól hozzánk, amely a természetbõl egyedül csak az eget hajlandó díszletnek elfogadni. Nagyjából a városnak és hazánknak egész művészeti múltja, európai hagyománya megelevenedik itt elõttünk. A kora gótikus Szent Dömötör-torony, a rajta látható román Isten Báránya-relieffel és faragott kõívekkel, barokk sírlapjával és modern freskóival, továbbá a barokk szerb templom, a klasszicizáló Hungária-palota, a késõ eklektikus székesegyház; a modern árkádok befejezetlen szimfóniájának utolsó tételeit még ezután kell majd megalkotni.”
Bálint Sándor vélekedett így az elkészült Dóm tér látványáról, építészeti és műtörténeti értékeirõl, amelyek szinte mindenkit rabul ejtenek. Aligha vonhatjuk ki magunkat a látvány hatása alól, a régmúlt jelenlétének és a modernitásnak e nagyszerű építészeti egybekovácsolását látva. Aztán ha beteltünk a Rerrich Béla építész által megálmodott-megalkotott nagyszerű tér tágasságának, formai leleményeinek élményével, másfajta benyomások várnak ránk az árkádok félig zárt, rejtett, talán intimebb tereibe lépve. Ódonságot, történelmi levegõt árasztó szobrok, domborművek, emlékművek sorát találjuk itt pilléreken, konzolokon, falfülkékben, lépésrõl lépésre más látványt kínálva. Az árkádok alatt elhelyezett Nemzeti Emlékcsarnok szoborgyűjteményét vehetjük szemügyre, a magyar nemzet kultúrtörténetének kiemelkedõ személyiségeit megörökítõ emlékműveket, s egyúttal a magyar szobrászat másfél évszázadából ízelítõt nyújtó szobrászati alkotásokat.
A szoborcsarnok létesítésekor 1930-ban, még csak alig egy évtizeddel korábban szenvedte el az ország a trianoni békediktátummal ráerõszakolt országcsonkítást. Az így okozott nemzeti sérelem, a nemzeti büszkeség feltámasztásának szándéka erõteljesen közrejátszott a panteon létrehozásában. Az alapítók fontos szerepet, küldetést szántak neki, az akkori idõk szellemének megfelelõen elsõsorban a magyar alkotó szellemet, világban szerzett elismertségünket, a nemzeti géniuszt, a magyar „kultúrfölényt” kívánták reprezentálni vele. A tér elkészültekor már 54 alkotás volt helyén. 1934-ig további hússzal bõvült a gyűjtemény, amely már alig gyarapodott a háború kitöréséig. Akkor többé-kevésbé a mai képet mutatta.
Az emlékcsarnok szobraival megörökített történelmi személyiségek elsõsorban a magyar múlt dicsõségesebb korszakaiból származnak. Nagy számban találjuk meg a magyar irodalom klasszikusait, de a képzõművészet és az építészet körébõl is többen szerepelnek. Történészek, társadalomtudósok természettudósok teljesítik ki a sort, akik a hazai tudományban úttörõ munkássággal bírtak, illetve az egyetemes tudományos életben elért eredményeik alapján kerültek az árkádok alá. A város és a vidék történetének egyes jelentõs eseményeit is megörökítették, az utóbbi évtizedekben pedig fõként Szegedhez kötõdõ jeles emberek emlékeivel bõvült a szoborcsarnok.
Művészettörténeti példatárnak is tekinthetjük, hiszen a szobrok, domborművek, emlékművek által a magyar portrészobrászat, emlékműszobrászat jellemzõ megoldásaira lelhetünk. Számos alkotás a 19. és 20. század legjelentõsebb szobrászaitól származik, de ízelítõt kaphatunk a 20. század érdekesebb stílusirányzataiból, emlékműtípusaiból is. Különféle léptékben készült, ábrázolási leleményekben bõvelkedõ emlékszobrok kerültek az árkádok alá. Mivel személyekre emlékezõ művekrõl van szó, természetes, hogy az emlékművek többsége portré, mellszobor, portrédombormű, de találunk egész alakos szobrokat és különleges megoldású, műfajba nehezen sorolható emlékműveket is.
Ma, az alapítás óta eltelt közel nyolc évtized távlatából már jól körvonalazhatók a legfontosabb jellemzõk a szegedi Nemzeti Emlékcsarnokról. Megalkotása fontos momentumként értékelhetõ a hazai emlékműtörténetben. Sajátos műegyüttes révén oldja meg a történelmi múlt felelevenítését, a magyar kultúrtörténetet mutatja be esszenciális formában. Reprezentációs szerepköre is fontos, hiszen a város rangját, szellemi súlyát jelképezi. Művészettörténeti szempontból is jelentõs ez a szobrászati értékekben bõvelkedõ, a különféle emlékmű-típusok felsorakoztatásában egyedülálló szoborgyűjtemény. A szoborcsarnok létesítése óta a szobrok városaként kezdték emlegetni Szegedet.
Európa más nemzeteinek törekvéséhez hasonlóan a szegedi Nemzeti Emlékcsarnokot is a nemzeti büszkeség hívta életre és a 19. században kifejlõdött magyarságtudat szülte. Az emlékművek sorozatában a nemzeteszmény, a nemzeti színezetű kulturális önazonosság, büszkeség és példaadás jellegzetesen közép-európai kifejezõdését fedezhetjük föl. Szobrászati, művészeti, tematikai és jelképtörténeti érdekességeire is érdemes figyelnünk. Hozzá hasonló sem számban, sem látványban nem alakult ki sehol az országban és Európában is csak kevés helyen.
A szobor, az emlékmű a maga megjelenésével, művészi hatásával, jelképeivel csak néma követe lehet mindannak, amit megörökít. A könyv a következõkben a szegedi Nemzeti Emlékcsarnok emlékműveit, alapításának, kialakulásának történetét, művészeti értékeit mutatja be, összegyűjtve a legfontosabb ismereteket, amelyek hozzá kapcsolódnak.
Forrás: http://panteon.szegedvaros.hu/