Mese a Tótündérről és a horgászlegényről
Bakonyalján, egyszer régen egy horgászlegény a tó tükrében meglátta a Tó tündérét. A Tó tündére, olyan meseszép volt, mint a vízen megcsillanó hajnali fény. Csak egy szempillantásig látta a Tótündért, de a horgászlegény úgy beleszerelmesedett, hogy éjt-nappal ott ült a fűzfák alatt a tó partján és várta-várta, hogy mikor látja meg ismét szíve szerelmét. éberen a vizet bámulta, s nem merte álomra hajtani a fejét, mert attól tartott, hogy elmulasztja a pillanatot, amikor megláthatja újból a csodálatos Tótündért.
Aggódtak a legény szülei, mert a fiúk már napok óta se nem evett, se nem ivott, hiába vittek neki finoman elkészített, jóízű ételeket és italokat, a horgászlegény nem vett magához semmi táplálót. A legény csak ült s nem mozdult, szemeit a tó feszes tükrére meresztette, amiben azonban csak önmaga képét látta viszont.
Egyszer csak a tóban, egyre gyakrabban vízbuborékok jelentek meg és mozgatták meg a fiú tükörképét a víz felszínén. Csak ezek a pillanatok zavarták meg a horgászlegényt a hosszú várakozásában. Egyre több halacska úszott oda a tó fenekéről, hogy szemügyre vegyék azt a búslakodó horgászlegényt, aki már napok óta csak vár és vár, és nem mozdul a tó partjáról. Nem tudom tudjátok-e, hogy a halak a Tótündér hírnökei és ők vitték a hírt úrnőjüknek, hogy a legény mennyire kitartóan vár reá. A Tótündér a halak szemein keresztül figyelhette így újdonsült kedvesét. Látta a horgászlegény barna, csillogó szemét és búslakodó képét, amelyet a hosszú napok alatt a Tótündér saját maga is megkedvelt. A tó halai egyre gyakrabban vitték a hírt neki, hogy a horgászlegény nem eszik semmit, amit a szülei hoznak és egyre vékonyabb és vékonyabb lesz. A Tótündér nem nézhette ezt tétlenül, ezért megkérdezte a tó halait, hogy melyikük lenne a horgászlegény eledele, hogy nehogy éhen haljon ott a tó partján.
A csapatokban úszó keszegek közül a legöregebbik Szent-György keszeg, legömbölyödő orrával és csúcsos szájával azt mondta: „én nem bánom, mert éltem már eleget és szívesen lennék az ebédje a horgászlegénynek, akit az évek során úgy megkedveltem már.”
Így is lett. A legöregebb Szent-György keszeget társai nagy tisztelettel kísérték a tó partjára, ahol kivetette magát lapos, világosbarna testével a vízből és rögtön a horgászlegény mellett levő tűzbe esett. így percek alatt szép ropogósra sült, és olyan ínycsiklandó illat áradt belőle, hogy a legény megfeledkezett a várakozásról és odakapott érte. Megette a finom halétket és hálát adott a Tótündér adományának, amelynek hatására még jobban vágyott szívszerelmére.
Bakonyszücsön, a kisfaluban elterjedt a hír, hogy a horgászlegény már napok óta nem jár haza és a szerelem úgy elvette az eszét, hogy étlen-szomjan fog ott elsorvadni a tó partján. Volt a horgászlegénynek igen jó, három barátja, akik összebeszéltek, mindegyik fogott egy-egy üveg jó bort, egyik a Somló-vidékről, másik a bakonyszücsi pincesorról. A harmadik legény pedig bor helyett csak egy nagy bográcsot talált, így azt fogta a kezébe. Felkerekedtek hát így hárman, hogy a barátjukat kimozdítsák ebből a szomorú állapotból és jó borokkal vidámságra buzdítsák a szerelmest.
Amint odaértek a tó partjára, meglátták a horgászlegényt, aki ugyanott ült a fűzfák alatt és révetegen nézte a tó felszínét, hátha megjelenik neki újra a gyönyörű Tótündér. Hiába szóltak neki, nevetgéltek és bökdösték jobbról-balról, hogy: „Ugyan már igyál velünk egy jó pohár bort, beszélgess velünk, hagyd a víz bambulását!” - csak nem állt kötélnek a legény.
Látták ezt a halak és sebesen úsztak le a tó fenekére, hogy vigyék a hírt a Tótündérnek arról, hogy mi történik ott fent a felszínen. Ismét megkérdezte hát a tó tündére a halakat, hogy ki lenne az, aki most már a legénynek és a három barátjának lenne az eledele, hogy ezzel a horgászlegényt megvigasztalja.
Előkerült az Aranyhasú a halak közül és ő azt mondta: „Megnőttem már egy méterre, és majdnem 20 kilós vagyok! Ha engem a legény és társai egy jó, pikáns, paprikás halászléként megfőznek, olyan életkedve lesz mindegyiknek, hogy még dalra is fakadnak tőle!”
Így is lett.
A nádas felől úszott az Aranyhasú a tópart irányába, ahol a delelő nap alatt a fűzfák árnyékában pihent a négy legény. úszásának irányát csak a túrásokból láthatták a partról, s mikor elég közel ért oda, fogta magát és kiugrott a nagy testével. Felpattant a négy legény erre és csodálkozva bár, de nekiláttak, hogy az Aranyhasúból egy pikáns pontyhalászlét főzzenek. Mikor kész lett, mind megették. Olyan finomat még soha addig életükben nem ettek. Lassan be is esteledett és a hozott borokat kortyolgatták, amitől olyan fergeteges jókedvük lett, hogy dalra fakadtak mind a négyen. Daloltak vidámat, daloltak szomorút, de a legszebb az a szerelmes dal volt, amelyet még a Tótündér is meghallott a tó fenekén.
A horgászlegények egész éjjel énekeltek barátjukkal, hogy meghódítsák a Tótündér szívét. A csillagok fényes hálóként ragyogtak fent az égen és lent a tó tükrében. én mondom, ilyen csodaszépet még ti sem láttatok! A hold fénye kísérte haza a három barátot s csak a horgászlegény maradt ott szerelmes szívével a fűzfák alatt. Csodálta a csillagok fényét, dalolt szerelmesen, s a tó vizét nézte szüntelen, alig várva, hogy megláthassa szíve szerelmét.
Az öregharcsa egész éjjel vadászott a tavon és közben figyelte fent a legényt és lent a Tótündért, akinek a szívét már meghódította a horgászlegény barna, csillogó szeme, lágyan szóló hangja és hatalmas türelme.
Így hát, mint a Bakonyalja Tó legvénebb és leghatalmasabb hala, megpödörte két hosszú bajuszszálát és még a négy rövidebbet is és így szólt a Tótündérhez: „Hallgass rám Tótündér! én vagyok ebben a tóban a legvénebb és a leghatalmasabb. Már akkor itt éltem, amikor te megszülettél. Láttam sok jót és rosszat a tó fenekén és a tó partján, de ilyen kitartó, türelmes horgászlegényt még sohasem! Látom azt is, hogy a te szívedet is rabul ejtette. Menjünk hát pirkadatkor a felszínre és mutasd meg neki magad még egyszer utoljára, hogy békében élhessetek mind a ketten!”
Így is lett.
Napfelkelte előtt indultak a tó fenekéről az öregharcsa és a harcsa csupasz hátán a Tótündér. Amint a nap első sugara a tó felszínéhez ért, kiemelkedett a tó közepén az öregharcsa és teljes valójában a Tótündér. Aranyló, vízbeérő hosszú haján a nap tündöklően fénylett és oly erősen, hogy mind megvakultunk volna, ha mi is ott lettünk volna!
Csak egy, egyetlen ember láthatta teljes szépségében őt és ez nem más volt, mint a szerelmes horgászlegény. Amint egymás szemébe néztek szavak nélkül tudták, hogy szerelmük örökké élni fog, és a Tótündére a tóban maradva, a legény pedig a parton él tovább.
Így is lett.
Azóta a horgászlegény, amint teheti, megy a barátaival a tóhoz horgászni, halat fogni és dalolni. Dalolnak vidámat, dalolnak szomorút és mindig azt az egy, szerelmes dalt is. Azt az egyet nem másnak, mint magának a Tótündérnek, aki ma is ott hallgatja a csodás dallamokat boldogan a tó fenekén. Itt a vége, fuss el véle. S ha egyszer erre jársz, gyere el hozzánk a tóra, horgássz, egyél-igyál, dalolj te is vidámat, szomorút és szerelmeset, hátha meglátod egyszer te is őt, a Tótündért!
/Szerző: Potápi Rita, a Szerethető Zöld Ház háziasszonya/
A dal: Bujdosik az elmém a szerelem útján,
„Bujdosik az elmém a szerelem útján,
Mint kis fülemüle körül az ég alján.
Mert a napnak is van délbe megállása,
De az én szívemnek hozzád van vágyása.”
http://www.nagynad.com/zene/mp3player_de.php
(Megjegyzés: A dal nagykőrösi eredetű)